6. fejezet - A dedikálás 2. rész

Nah, itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog! Köszönöm, az egyre több kommentet, és az oldalmegjelenítéseket, nagyon jól esnek. A 7. fejezet is kész van már, szeretnétek még ma?? :) Ha elolvastad lécci írj kommentet, nekem nem ez a kedvencem, de kíváncsi vagyok a véleményetekre.Van benne egy meglepetés is :DD

 Én és Zoe félve összenéztünk, hogy most vajon mi lesz, de ahogy láttam a többiek is lefagyva álltak.

A rajongó egyenesen felém, meg Lou felé tartott. Mikor odaért hozzánk, már csak centik választottak el minket egymástól, és nekem fogalmam sem volt, hogy mit fog csinálni, ám erről pár másodperc múlva meggyőződhettem, mivel, hogy egy óriási pofon csattant az arcomon. Annyira ledöbbentem, hogy csak hápogni tudtam. Oldalra néztem, és láttam, hogy Lounak már nagyon vörös a feje. Láttam rajta, hogy ha tehetné, most azonnal megütné a csajt, de lányokat nem szabad megütni. Most még jobban szorítottam Lou kezét, a pofon maga nem fizikailag, hanem inkább lelkileg fájt.

-          Szerencséd, hogy nő vagy, mert így nem ütlek meg! – mondta nagyon mérgesen  Lou – Nem érdekel, hogy én vagyok a kedvenced, én NEM fogok egy utálatos rajongóval járni, azt választom, akit ÉN akarok, és NEM azt akit a  rajongók! Érthető?

Ez egy kicsit durva volt, közben levitték a színpadról, szerintem a csaj se mondja többet magát directioner-nek.

-          És most, mondjátok meg, hogy mit énekeljünk. – szólította fel a társaságot Liam – Norah is velünk fog énekelni, ha nem bánjátok, mert nagyon szép hangja van.

-          Moments, Moments… - skandálta a közönség.

Louval meg mindent tudóan összemosolyogtunk. Liam pedig már el is kezdte énekelni, aztán jött Harry, együtt (itt én is beszálltam), majd Niall, aztán végre Louis, az ő részét együtt, egymással szembe, egymás kezét fogva énekeltünk, nagyon romantikus volt, a rajongók is élvezték.  Az éneklés után a fiúk, még egy kicsit dedikáltak, aztán egy óra múlva végre mát otthon voltunk, és élveztük az én és a répáim című mesét, és közben répás sütit ettünk. Már kezdtem megbánni, hogy megkönyörültem Louis-on, és engedtem neki, hogy nézze egy kicsit, de ennél furább mesét még nem láttam, ráadásul énekeltek is benne. Louis az összes dalt kívülről tudta, és ezt be is mutatta, a dalok borzalmasak voltak.  Amikor Louis elkezdett énekelni az volt az a pillanat, amikor Harry és Zoe úgy döntött, hogy ők ezt nem bírják tovább, és kárörvendő mosollyal elvonultak. Én meg szenvedhettem, míg vége nem lett a másfél órás mesének. Este Lou-val elhatároztuk, hogy elmegyünk valahova kettesben, szóltunk Zoeéknak és elindultunk sétálni a városban, Louis ezúttal nem csíkos volt, hanem egy egyszerű kék póló, meg egy farmer. Rajtam is egy csőfarmer volt, egy telitalpú fehér szandállal, meg egy korall színű póló egy kis fehér boleróval.

Elmentünk egy romantikus parkba London külvárosában, szerencsénkre senki nem volt ott, és elkezdtünk piknikezni. Nagyon jó volt egy kicsit kettesben lenni, úgy, hogy tényleg senki nem zavart. Hirtelen Lou, egy óriási meglepetéssel állt elő.

-          Tudom, hogy csak egy hét múlva lesz a szülinapod, de nem bírok addig várni! Beszéltem a szüleiddel, elmondtam a kívánságod, és a kapcsolatunkat, és – Liam segítségével – vonakodva, de belementek, így tehát nem kell visszamenned Magyarországra csak addig amíg, átköltözöl, szeptembertől tehát itt fogod elkezdeni az egyetemet. Örülsz?

Válasz helyett csak a nyakába ugrottam, és szenvedélyesen megcsókoltam.  Szerintem tudta a választ, de azért amikor elváltunk szavakkal is kifejeztem az érzelmeimet.

-          Ez volt a legnagyobb ajándék, amit valaha adhattál nekem! Szeretlek! De azt elmondtam a szüleimnek, hogy hol lakok, és hol fogok lakni? – kérdeztem gyanakodva

-          Nem! – vigyorgott – De majd te lemondod, hogy Liam-nél nincs hely ezért nálam kell, hogy lakj.

-          De agyafúrt vagy! – mosolyogtam rá – Nem kéne már visszamennünk, mert már elég rég óta itt vagyunk.

-          Menjünk – mondta, majd lekezdett szedelőzködni.

Röpke 10 perc alatt összepakoltunk, és elindultunk haza, Lou lassan és óvatosan vezetett, mint ahogy szokott, de egyszer csak azt vettük észre, hogy velünk szembe tart egy kocsi, Louis ugyan elrántotta a kormányt, de már nem sikerült kitérnünk előle, pont az én részemre csapódott be a kocsi, és az utolsó, amit láttam az Louis aggódó arca volt.

*Louis szemszöge*

Miután összeütköztünk azzal a hülye kocsival, és Norah elvesztette az eszméletét, kihívtam a mentőket, akik kórházba vitték, ahová én is vele mentem. Telefonon hívtam fel Harry-t, hogy elmondjam mi történt, és tudassam vele, hogy nem megyek haza, de Harry azt mondta, ne is mondjam, tovább máris indulnak a kórházba, mindez történt éjjel 11-kor, és mint később kiderült, hogy Harry felhívta a többi fiút is, így együtt csődültek oda, hogy megtudják, mi van Norah-val, és hogy nyugtassanak engem. Hazza és Zoe ért oda elsőnek, Zoe amikor meglátatta Norah-t, eszméletlenül feküdve az ágyban (akinek én még mindig a kezét szorongattam) sírva fakadt, és amikor Hazza átölelt, hogy megnyugtasson, belőlem is kitörtek a könnycseppek.

-          Minden az én hibám, ha nem veszem rá, hogy este menjünk valahova, és ha nem éjszaka vezettem volna, akkor ez nem történik meg! – sírtam, pedig tudom, hogy egy férfinak nem szabadna sírnia, de kitudja, hogy valaha átölelhetem-e, megcsókolhatom-e.

-          Nem a te hibád, hidd, el az egész világon szerintem te vezetsz a legbiztonságosabban, a másik sofőr volt a hibás, ne emészd magad! – nyugtatott Hazza

-          Esküszöm, ha túléli, feleségül veszem! – hüppögtem Harrynek és Zoenak, akik erre csak megcsóválták a fejüket.

Mikor a többiek is megérkeztek ők is elmondták, hogy nem az én hibám, és, hogy Norah se örülne, ha így látna. Niall még répát is hozott nekem, de még annak sem tudtam örülni, csak néztem Norah sápadt arcát, és könnyeztem. Ez ment 5 teljes napon át, Harry hordta nekem a kaját, mert nem akartam, és nem is tudtam elmozdulni Norah mellől. Mikor a 6. napon (július 9 -én) reggel egy nagyon ismerős kék szempárral találtam szembe magam.